igyekszünk, hogy ne foganjanak, de ha mégis, akkor abortáljuk, örökbeadjuk, átruházzuk - és a többi néma csend.
álmomban egy nagyjából egy-másfél éves kisgyereket figyeltem. fejlettsége, egészségi és értelmi állapota örömmel töltött el. a gyermek az enyém volt. más nevelte. szeretettel, örömmel gondozta, sajátként bánt vele. megnéztem és rádöbbentem, hogy az én gyermekem.
bennem fogant, én növeltem, majd - eldobtam? elszakították tőlem? netán meg sem szültem?
akkor és ott úgy éreztem, jó helyen van.
kedvem lett volna magamhoz venni. de inkább mégsem akartam.
hiszen nem adtam volna örökbe, ha meg akartam volna tartani, nem?
és nem az első gyermek, nem is az utolsó, de az első és ezidáig egyetlen, aki ilyen nagyra és szépre fejlődött.
hiszen a legtöbb gyermek esetében már a fogantatás előtt igyekeztem, hogy ne csábuljak el, hogy ne akarjam a gyermeket - és nem is lett több, mint kósza gondolat.
ha olykor mégis megfogant, hát abortáltam, amíg nem volt késő.
ez az egyetlen, aki megszületett.
talán az egyetlen.
ha elindultunk egy úton, melyet magunk választottunk, vissza is lehet a kiindulóponthoz térni. az álomból fel lehet ébredni.
én magam vagyok és fel tudok ébredni arra az életre, ami valójában az enyém.
ugyanakkor érzem hogy a gyermekek, igen, a gyermekek is én vagyok, az életem részei.
néma csend?