A téglába zárt ember

alkonyati sétára hívta őt
a narancsszínű holdsugár
mely ringatózott, súlytalanul, könnyedén
az égen, felhők sehol -
senki, semmi a megmondhatója a hatalmas fényes korong
vajon mióta leste a férfit a parton
sétálva fel s alá fel s alá míg
cipőjébe szemcse nem került
lábujjai közét homok karcolta s levette
s a lágy homokhalmok között otthagyta cipőjét
és az égre nézett továbbra is
a Holdra, mely frissen telve, győzedelmesen
lengett a sötét háttérben, ahol
a kárpitot helyenként megszakította a zümmögő
csillagok lámpása
víz fröccsent, a férfi hallotta a lüktetést a fülében is
szívét követte tovább
és az égen levő test elvezette a kövekhez
a házhoz, mely a sziklákon állt
megérintették ujjai
életét vájta beléjük
költözött teste, feje
lehanyatlott békésen, nézte a külvilágot
melynek márnem volt részese többé
odabennt
szorításban
levegőt préselt ki
mely nem volt már sajátja
csak a szél fuvallata
hozta a tenger illatát és elvitte lágyan
a mozdulatlan pillanatok félelmét
élet volt a lélekzet
szíve rég megállt
m o z d u l a t l a n n á
d e r m e d t
a víz kinyúlt a partra, téglát érintett
kilélegzés követte
a szemek önmagukba zárultak
c s e n d e s e n