áh, nem gond....vagy...?

(A post első részét emlékezetből írom, mert a sorkiigazítás szétszarja a rendszert. Ezért hát bocsi, de marad az összevissza tördelés)
Sebaj, mert én is elég kusza leszek.
Vagyok.
-
Nem az a gond hogy elveszíthetem, elveszítem, elveszítettem...és még ragozhatnám paranoiám okozta kivetítéseket, hamis képzeteket. Az hogy nem válaszol, nem gond. Lehet hogy nem ér rá. Lehet hogy szándékosan kerül, nem tökmindegy?
-
A gond az hogy ez engem ennyire megérint.
Nem tudom hova tenni. Pedig, amikor volt az emlékezetse kettőórás beszélgetésünk, amikor telesírtam ötezer zsepkendőt, az azért volt jó, mert arra jöttem rá, hogy a barátom. Nem úgy, ahogyan V8914 gondolta :)))
Barát, mint hadtárs, játszótárs, támogató értelemben.Valaki akiért kiállsz, aki ki tud állni érted, akivel összefogsz és együtt vészelitek át a nehézségeket.
Sírtam is amiatt, hogy eddig nem volt ilyen barátom, mert hát...
-
Kiskoromban bosszantott a gyerekek közötti hülye-barátság. Ma még mindenemet, holnap már a hadüzenetemet?
A köpönyegforgatás, a megbízhatatlanság taszított.
Ugyanakkor élesen emlékszem hogy bármit megadtam volna ha lett volna igazi barátom. Akivel jóban rosszban.
Akivel csínyeket és amikért együtt viseljük a büntetést.
Akivel megmentjük egymást ha kell, összefogunk egy harmadik, negyedik, akárhanyadik ellenség ellen. Bárki ellen, ha arról van szó.
De nem volt ilyen.
-
Annak idején, kiskoromban nyilván rajtam is múlott, igen. Vajon mi az amit másképp kellett volna csinálnom?
Visszamehetek és megfordíthatom az életemet?
Nem, de akkor miért ezt kell megélnem?
-
Pontosabban, én most úgy éreztem, végre és ezt csupa nagybetűvel, VÉGRE átélhetem az igazi barátságot. Hogy egyikünk fiú a másik lány? Nem számít.
A veszekedés előtt volt némi kavaar ezt illetően, de ezt betudtam szerelmes természetemnek. Különben is, a vonzalom nem egyenlő a szerelemmel.
A kettő órás beszélgetés ugy éreztem végre meg tudom különböztetni a szerelmet a barátságtól, merthogy az eddigi legjobb barátom egyben ugye a férjem is, és ami a legfontosabb végre van egy másik barátom. Egy olyan valaki, akivel jóban rosszban.
Akit elfogadok úgy ahogyan van és Ő is engem.
És barátok vagyunk mindezek ellenére.
-
Ezt a gondolatmenetet Neki is kellene olvasnia, de attól tartok nem fogja.
-
Megint megvonta tőlem a bizalmát és bár bocsánatot kért, a leveleimre nem válaszolt, skype-on nem keresett és a jelszavát sem írta vissza arra amit én ismerek.
-
Napok teltek el abban a játékban, ami annyira pörgős, hogy a valódi életben legalábbis heteknek felel meg az esemény óta eltelt idő.
A gond az hogy szenvedek miatta.
Ez a gond.
-
Hogy miért nem ír, nem keres, nem válaszol, ennek bármilyen oka lehet. Legegyszerűbb feltételezni az időhiányt. Miért nem hiszem el hogy ennyi az egész?
Miért járatom az agyam különböző lehetőségeken? Talán mert a legutolsó beszélgetésünk zaklatott volt és a viszony nem volt egyértelmű. Harag-nem harag, bizalom-gyanakodás, sértettség-megbántás, ki kicsoda?
És valószínűleg egyáltalán nem is gondol erre, sem a viszonyra, sem az esetleges megbántottságra, sem arra hogy énnekem mit jelent mindez.
És miért jelenti azt amit?
Miért sírok?
-